A fiúk javában dolgoznak az új albumon, sajnos hírek nem nagyon szivárognak ki, úgy hogy most nem tehetek mást, mint várok. keresgéltem google-vel, és így bukkantam erre a 2008-as cikkre (tiszta friss, mi?:D)

Emo vagy nem emo - ez itt a kérdés! A texas-i kvartett új lemeze méltó folytatása az előzőnek - giccs, cirkusz, kabaré és keserédes dallamok.

,,Íme a youtube-fórumok közkedvelt, egzisztenciális mértékű problémafelvetése, mely az utóbbi években alapvetően meghatározza a kortárs könnyűzenéről folyó, hétköznapi diskurzus irányát és folyását. Egy valaha volt ideológia mellett elkötelezett szomorúszemű tizenévesek és egy kétségkívül fasisztoid hajlamú nehezen körülhatárolható réteg vív vérre menő csatákat, különböző internetes portálokon nap mint nap az olyan zenekarok kategorizálásáról, mint a Panic! At The Disco. Nem abból akarunk most kiindulni, hogy a Panic! At The Disco emozenekar-e vagy sem. Ezt a hamleti mélységű kérdésfelvetést hagyjuk meg a fórumokon összecsapó kérlelhetetlen megmondóembereknek és a filozofikus tinédzsereknek. Inkább induljunk ki abból, hogy a texas-i kvartett 2005-ös debütálólemezével a A Fever You Can’t Sweat Out-tal egy szempillantás alatt bekerült abba a viszonylagos heterogenitása ellenére is homogén zenekarcsoportba, mely az uralkodó zenei paradigma meghatározója és megalapozója. A Fall Out Boy, a My Chemical Romance, az AFI és felkerülve a listára a Panic At The Disco egy sajátosan poppos és rádióbarát, de mindazonáltal tagadhatatlanul gitáralapú és rockeredetű muzsikával tölti ki a zenei piacot fenntartó tizenéves ifjúság, tűnt idolok iránt kiáltó vágyának réseit.

Érdekes megfigyelni, hogy míg a 90-es években a tinilányok szobájának a falát Nick Carter, a Backstreet Boys , az N’sync, a Five és hasonló érzelmes szoftpopban utazó fiúzenekarok gigantposzterei tapétázták ki, addig manapság inkább Gerard Way, Pete Wentz vagy éppen a Panic At The Disco-ból Ryan Ross és Brendon Urie mosolyog ránk a myspacelányok rózsaszínre mázolt falairól. A négytagú amerikai zenekar lassan már-már emblemetikussá váló figurái az énekes-billentyűs Brendon Urie és a gitáros Ryan Ross (a maradék két zenésznek se neve se arca sincs) egy egészen sajátos szépség és férfiideál megtestesítői.

Brendon Urie arcában, testében és egész megjelenésében a férfikép és a férfiidentitás két szélsőségesen különböző pólusa kapcsolódik össze: egyrészről egy lányos, ártatlan, szende és érzelmes, törékeny fiúcska, másrészről viszont az arcvonásain megjelenő tagadhatatlan latino-elemnek köszönhetően egy markáns, férfias csávó, teszem azt mácsó. Az első album zenei és képi világa a kommersz könnyűzene berkeiben talán kissé szokatlan hangulatot sugárzott magából. A srácok texasi származása ugyanis erősen rányomta bélyegét nemcsak a mjúzikra, de a zenekar vizuális kultúrájára is. A cirkusz, a kabaré, a vaudeville, a századforduló zenés-táncos lokáljainak csiribiri univerzumát idézte meg a Fever You Can’t Sweat Out és az új album a Pretty Odd marad ugyanennél a keserédes, csillogó látszatvilágnál.

A cirkuszi gesztusok eltúlzott álpátosza már rögtön a lemez borítóján is tetten érhető: a cukorbeteg nagymamák ízléstelen nippjeit idéző giccses ornamentika találóan jellemzi a bandát és zenéjét. Igazi Tejszínhabrock, vagy talán érzelmes szappanzene, mely fülbemászó és keserédes dallamaival nem retten vissza a giccstől sem. Az új albummal hőseink gyakorlatilag hűek maradnak a debütálókoronggal lefektetett karneváli popesztétikához. A számok kivakarhatatlanul beleragadnak az ember fülébe. A klippes Nine in The Afternoon lájtos indulószerű meneteivel a második single That Green Gentlemanmeg beatles-es nyerseségével írja be magát a zenetörténetbe. Általánosságban elmondható, hogy a Pretty Odd valahol egy érettebb zenekarrá avatja a Panic! At The Disco-t. A dalok sokszor kidolgozottabbak, kiforrottabbak, mint az első lemezen, a hangszerelés is fantáziadúsabb. Emo vagy nem emo, azért érdemes belehallgatni."

A cikk linkje: http://www.szub.hu/?p=884 

Kinek mi a véleménye? Mennyire értetek egyet a cikk írójával?